2015. június 30., kedd

1. - Váratlan találkozások

Sziasztok!
Nagyon röstellem a 11 nap késést, de a Word bedöglött a gépemen, és csak mostanára sikerült újraaktiválni. Most jöhet a kérdés, hogy miért nem máshova írtam a fejezetet, erre a válaszom egy nem tudom. A lényeg, hogy itt van a fejezet, amiről úgy érzem, hogy egy kicsit nagyon összecsapott lett. Igyekszem a minőségen javítani. Bár ennél csak feljebb van.
Azért remélem, elnyeri tetszéseteket ez a rész is, akármennyire rövid és összecsapott. A következő részeket igyekszem hosszabbra írni és időben hozni.
Lizzy

~

Az utcára lépve magamba szívtam a hűvös februári levegőt, majd összébb húztam magamon a kabátom és elindultam Hollie lakása felé. Furcsa kezdetű barátságunk már fél éve tartott, ez idő alatt egyre jobban megismerkedtünk, így természetesen a - huszonévesen szerintem kissé gyerekes - születésnapi partijának megszervezésébe is bevont. Már hetek óta készülődött, vásárolgatta a díszeket és izgatottan tervezgette a részleteket, egyszóval úgy viselkedett, ahogyan ezt tőle meg lehetett szokni.

A cipőm sarka kopogott a vékony hóval borított járdán, lélegzetem kis pamacsokban tört az ég felé. Kikanyarodtam egy forgalmasabb utcára, ahol az apróbb zajokat elnyelte a tömeg. Gondolataimba temetkezve jártam az utat, ám hirtelen - pontosan olyan drámai pillanat keretében, ahogyan fél éve - egy kócos, világosbarna hajkoronát láttam meg kiemelkedni a tömegből. A fiú velem szemben jött, távolba szegezett tekintetéből sütött a közönyösség. Attól függetlenül, hogy korábban úgy gondoltam, ha megint nekimegyek valakinek az utcán barátkozás céljából, indulhatok is a pszichiátriára, ez a pillanat szinte könyörgött. Mikor majdnem egymás mellé értünk, egy kicsit, szinte észrevétlenül oldalra léptem, és a fiú mellkasának ütköztem. Mindketten hátra estünk, ám míg én bocsánatkérően mosolyogtam rá, ő szikrázó tekintettel méregetett.
- Azt hiszed, nem láttam, mennyire bámulsz? - kérdezte nyers hangon - Elég átlátszó csel, hogy nekem jössz! - Ezt. Nem. Hiszem. El. Pont egy ilyen arrogáns alakot kellett kinéztem?
- Én csak... öh - makogni kezdtem, nem tudtam, hogy mit tegyek, válaszul erre az agresszív viselkedésre.
- Csak azt hitted, hogy majd legjobb haverok leszünk, ha egy ilyen "csodás véletlen" folytán megismerkedünk? - Az utolsó pár szónál hangja gúnyosra váltott. Elkezdett feltápászkodni, miközben az orra alatt szitkozódott, leporolta magáról a havat, majd lenézett rám - A soha viszont nem látásra - fújtatta, és engem a földön heverve hagyott ott.

Amint Hollie lakásához értem, megráztam magam, hogy az előbb megismert srác fejbeli szidalmazásának vége szakadjon. Becsöngettem, mire azon nyomban kitárult az ajtó, ami mögött barátnőm vigyorgó arca fogadott. Én is mosolyt erőltettem az arcomra, miközben Hollie betuszkolt az apartmanba. Mindig is lenyűgözött ez a hely, és akárhányszor is jártam már itt, mindig csodálattal néztem végig az összes falat, amelyeken megannyi színes kép és poszter virított punk-rock bandákról, régi filmekről, vagy éppen a lány életének pillanatairól. Egyszóval barátnőm igazi megszállott volt faldekorálás terén.
-  Annyira jó ötleteim vannak! - újságolta Hollie, majd egy halom girlandot vett fel a padlóról, és megmutatta, hova kerülnek majd. Azután a vendégek listáját futotta át már ezredszerre, és aznap harmadszorra is ellenőrzött minden apróságot, egyszóval a tökéletességre törekedett.

Három óra múlva elszabadultam tőle, és elindultam hazafelé. Az úton - legnagyobb bosszúságomra - minduntalan visszatértek a gondolataim új ismerősömre, és minél jobban el akartam felejteni, annál inkább beférkőzött a fejembe. Gondolataimtól a telefonom csörgése szakított el; Hollie hívott.
- Majdnem elfelejtettem, holnap gyere egy órával korábban, szeretném neked bemutatni pár ismerősömet, akivel együtt lóghatnánk! - kezdte köszönés nélkül. Hangja igazán izgatottan csengett, ebből a jókedvből pedig akaratlanul is rám ragadt egy kevés, így boldogan beleegyeztem a találkozóba. Ahogy letettem a mobilt, a hó elkezdett szállingózni, és fehérre színezte a tájat.
***
Másnap frissen és üdén keltem, gyors reggeli készülődés után azonnal indultam Holliehoz. Nem tehettem róla, de nagy örömmel töltött el az új ismerősök találásának reménye, hiszen már hat hónapja errefelé laktam, de még csak Holliet, néhány pénztárost a kisboltból, és a sarki hajléktalant sorolhattam a szűkebb ismeretségi köreimbe. A levegő is melegebb lett tegnap óta, mintha ez is jelezte volna, milyen csodálatos nap lesz a mai. Egy percre becsuktam a szemem, és élveztem a bőrömet simogató napsugarakat, majd barátnőm lakása felé vettem az irányt.

Mikor ház ajtajához értem, az azonnal kivágódott, pedig még nem is csöngettem. (Természetesen) Hollie állt előttem, aki azonnal karon ragadott, és berángatott otthonos nappalijába, ahol öt-hat ember nevetgélt.
- Sráácook! - kurjantotta el magát, majd, mikor mindenki felénk fordult, kutakodva körülnézett - Hol van Jeremy és Tony? - kérdezte.
- Kimentek a konyhába kajálni - nevetett egy alacsony lány - Tudod, milyenek! - Erre barátnőm csak helyeslően bólintott.
- Mindegy is - legyintett - Bemutatom nektek Camet! Ő az, akiről meséltem - mondta a társaságnak, akik erre odaözönlöttek hozzám, és bemutatkoztak nekem, majd taglalni kezdték, mennyi sok hülyeséget hordott össze rólam Hollie. A nagy hangzavaron keresztül hallottam, ahogyan valakik belépnek a szobába, de az arcukat nem láttam a többiektől. Azonban egy hang belém fagyasztotta a kacajt, amit egyik lány megjegyzése váltott (volna) ki.
- Kit néznek ennyire? - kérdezte a fiú, akivel előző nap szó szerint összefutottam.
Ez nem lehet igaz!

2015. május 20., szerda

0. - Prológus

Sziasztok!

Előre tudtam, hogy nem fogom kibírni, hogy ne publikáljak itt valamit. Ezért átszabtam az előző bejegyzést, így az, ami eddig a nyitás volt, az most az első fejezet felkerülésének idejét jelzi. Jó szórakozást a Prológushoz, remélem elnyeri néhányotok tetszését!
Lizzy

***
- Hagyjátok már abba, én is itt vagyok! - kiáltottam rá Alexre és Kylera, akik egészen addig magukról - vagy inkább rólam - megfeledkezve egymás száját igyekeztek felfedezni, nem éppen illendő módon. Hangomra viszont szétrebbentek, és végre ismét rám összpontosítottak - Nos, most, hogy ily gyönyörű módon kifejeztétek egymás iránti szereteteket - és itt próbáltam mérgesen barátnőmre pillantani -, végre jöhetnek az én problémáim. Vagy dolgaim. Nevezzük őket akárhogy.
- Remek - próbált úgy tenni Kyle, mintha értené, miről beszélek.
- Készültél esetleg egy prezentációval? Csak, hogy biztosan megértsük, miről is akarsz velünk beszélni - kapcsolódott a beszélgetésbe Alex is, akinek keze lassan egyre közelebb vándorolt Kyleéhoz. Gúnyos mondatára ismét elővettem kegyetlen pillantásomat.
- Szóval. Gondolom már észrevettétek, hogy körül-belül négy hónapja élünk ebben a lakásban hárman. És azt is bizonyosan tudjátok, hogy állandóan egymáson lógtok. De tényleg. Mindig és mindenhol, ráadásul ez nekem nem éppen kelle-
- Térj már a lényegre! - szólt rám Kyle, kinek figyelme ismét kezdett Alexre terelődni.
- Úgy döntöttem, kiköltözöm - jelentettem ki, és vártam, hogy döbbenten, esetleg vérig sértődve felkiáltsanak, de helyette csak leplezetlen boldogságtól csillogó szempárjaik kezdtek még fényesebben ragyogni - Ennél azért nagyobb meghatódást vártam - sértődtem meg én, mire egyszerre kezdtek el ironikus hangon szitkozódni, mert „ők annyira szerettek ám velem lakni”.
***
Három nap múlva már teljesen össze is pakoltam a dolgaimat, és készen álltam arra, hogy a nem rég kibérelt és már be is rendezett kis lakásomba költözhessek. Elbúcsúztam Alextől és Kyletól, barátnőm vállig érő, szőke haja csiklandozat az arcom, mikor szorosan megölelt.
- Jézusom, nem az országból megyek el, csak a város másik oldalára költözöm! Bármikor meglátogathatjuk egymást! - mondtam neki levegőért kapkodva, miközben én is átkaroltam.
- Ígérd meg, hogy nem veszi át a helyem senki sem! Én lehetek az egyetlen legjobb barátnőd, örökre!
- Ígérem - toltam el magamtól, és mosolyogva a szívemre tettem jobb kezem. Ezután még egyszer összemosolyogtunk, én pedig beszálltam az kocsimba, hogy elinduljak új életem felé.
Hamarosan megérkeztem egy kis négyemeletes társasház elé, nyomomban a költöztető autóval. Leparkoltam, és szemügyre vettem új otthonomat. A ház fala lila színben pompázott, amibe a felfutó indák miatt egy kis zöld is keveredett. Az építmény régies volt, a hatalmas ablakok kopó, fehér fakerettel rendelkeztek.
„Erre szokták mondani, hogy egyszerű, de nagyszerű” - gondoltam magamban, majd a kulcsokat előhalászva kinyitottam a ház kapuját és beléptem a lépcsőházba. A lakásom a második emeleten kapott helyet, ajtaján egyértelműen látszott, hogy megviselt már. Elfordítottam a zárat, majd nagyot sóhajtva kinyitottam új életem kissé nyikorgó kapuját.
Ahogyan beléptem, egyből magamba szívtam új otthonom illatát. Nem volt hatalmas, összesen két szobából, egy konyhából és egy fürdőből állt az egész, de úgy gondoltam, tökéletes hely lesz új életem kezdetére. A nappaliban két fotel és egy tévé kapott helyet. A bútorok pasztellkék színben pompáztak, a szőnyeg pedig natúr volt, így harmonizált a fa parkettával. A konyhában egy sütő és egy tűzhely kapott helyet, mellettük a fényes fekete pultba beépítve egy csap volt. A hely kihasználásának érdekében fejmagasságban szekrények sorakoztak, itt kaptak helyet az edények, a tálak és a fűszerek. A kézmosó mellett hűtő állt, azzal ellentétes irányban, a szoba másik felén a sarokban egy üres pult foglalt helyet egybeépítve a tűzhellyel, így a konyha egyik oldalát teljesen elfoglalták ezek a dolgok. Középen öt hosszú lábú bárszék vette körül az asztalnak nem nevezhető beépített emelvényt, ez szolgált egyben étkezőként is. A hálószobában összesen három bútor - egy ágy, egy asztal és egy éjjeliszekrény - volt, a fa parkettát piros szőnyeg fedte. A franciaágy még szinte csupaszon árválkodott, csak a matrac volt a helyén, a lepedő és az ágynemű még sosem találkozott vele. Ajtó csak a fürdőn volt, így szabad bejárás biztosult az összes helységhez. A hatalmas ablakok minden szobába rengeteg fényt engedtek, ezzel otthonos hangulatot kölcsönözve a lakásnak.
- Rendben van Camille, ez lesz az új önmagad kezdete. Új ismerősök, új dolgok, csak semmi megszokott - mondtam magamnak, és valamilyen szinten komolyan is gondoltam. Nagyot sóhajtottam, és leültem egy bárszékre. Sok ideje először voltam tényleg egyedül, és hiányzott barátnőm társasága, még ha mostanában hanyagolt is Kyle miatt. Gyorsan megráztam magam, és eldöntöttem, bemegyek a városba, hiszen nem szerettem volna már az első napomat egyedül tölteni.
***
Seattle nagy város, ám ezen a környéken minden nyugodtabb kicsit, mint eddigi lakhelyem körül. Itt is rengetegen szaladgálnak az utcákon, nagy a nyüzsgés, ám valahogyan csendesebbek az emberek. Boldogan sétáltam az utcán, magamba szívtam a hűvös levegőt, miközben agyam folyamatosan azon kattogott, hogyan folytassam innen ezt az elhamarkodottam elkezdett „új életet”.
Az utcán hirtelen megláttam egy kék hajzuhatagot, majd nem sokkal később a hozzá tartozó kedves arcot is. A lány egy halom pólóval és CD-vel a kezében manőverezett az emberek között, úgy tűnt, siet valahova. Nagyot sóhajtottam, becsuktam a szemem, és amikor mellém ért, puszta véletlenből úgy léptem, hogy összeütköztünk. Mindketten a betonra estünk, az ő kezéből kihullottak a ruhadarabok, a lemezek is szétszóródtak körülöttünk. A tömeg úgy került el minket, mint egy folyóban a víz egy nagyobb szikladarabot. A kékhajú idegen rám mosolygott, és hangosan felnevet:
- Jajj, bocsika, sokszor nagyon falábú vagyok! - szabadkozott. Ezek szerint nem látta, hogy szándékosan ütköztem neki.
- Semmi baj, szerintem én sem panaszkodhatok ilyen téren - nevettem rá, majd felé nyújtottam a kezem - Egyébként a nevem Camille Gunn, pont ma költöztem erre a környékre - angyalian mosolyogtam rá, igyekeztem szóval tartani.
- Ó. Én Hollie Hill vagyok - mutatkozott be nekem, és ügyetlenül megrázza a kezem, majd felállt, és elkezdte összeszedegetni a földön szétszóródott dolgokat. Segítettem neki, a tárgyak keresése közben pedig beszélgetést kezdeményeztem.
- Hova indultál ilyen sietősen? - kérdeztem tőle, miközben kezébe nyomtam egy fekete pólót.
- Igazából nagyon sehova, csak szerettem volna minél előbb kibontani az új szerzeményeimet - vigyorgott rám, és meglengetett pár pólót, amit a kezében tartott. Valahonnan ismerős volt a hangja, de az istenért sem tudtam volna felidézni, honnan - Most meg mit bámulsz olyan elgondolkodva? - kérdezte, és felkapott egy CD-t, ami kicsit messzebb esett az ütközéskor.
- Semmi-semmi. Lehet, hogy hülyének fogsz nézni, de ismerős valahonnan a hangod - mondtam neki, mire felragyogott az arca.
- Júúúúúúúújj, ez az! Imádom, amikor ez történik! - A járókelők megrökönyödve néztek rá, mintha megbolondult volna - Tudod, van egy YouTube csatornám - árulta el, és végre eszembe jutott. Régebben Alex bámulta folyton a videóit.
- Azta. A barátnőm rengeteget néz téged! - ámultam el, és arra gondoltam, ha Lex most tudná, kivel beszélek, elsüllyedne az irigységtől. Hollie elmosolyodott, és egy fekete filctollat varázsolt elő az egyik zsebéből.
- Mindig tartok magamnál egy filcet az ilyen, és ehhez hasonló esetekre - magyarázta, mikor látta, hogy furcsállva nézem az íróeszközt. Ezután fogta a karomat, és egy telefonszámot firkantott rá - Tessék, ha bármiben segíthetek, vagy csak haverkodni szeretnél - mondta, és szélesen elmosolyodott, majd megölelt és elviharzott. Én meg csak álltam, és azon csodálkoztam, egyesek milyen közvetlenek tudnak lenni.
***
Mikor hazaértem, feltűnt, hogy tartok valamit a kezemben. Egy lemez volt az, amit elfelejtettem Hollie-nak visszaadni. Tárcsáztam a számát, és izgatottam vártam, hogy felvegye a telefont.
- Hali, Hollie hallgat téged! - köszönt a mobilba, mire elmosolyodtam. Nem is gondoltam volna, hogy vannak olyanok, akik direkt kieszelnek egy telefonos köszönést.
- Szia Hollie, Camille vagyok, a lány, akinek délután megadtad a számod - köszöntem én is egy kicsit feszengve. Szinte hallottam, ahogy a szája sarka a füléig kúszik.
- Ó, máris szükség lenne rám? - kérdezte, de hangjában huncutság hallatszott, mint ahogyan egy kisgyerek szokott beszélni, amikor valami szeleburdi dolgot művelt.
- Igen, az egyik lemezed a kezemben maradt - magyaráztam neki.
- Tudom, direkt hagytam nálad - nevette el magát -, hogy felmehessek hozzád. Azt akartam, hogy mindenképp hívj fel valamiért - ecsetelte a tervét - Mondd a címed, és máris ott vagyok!

2015. május 18., hétfő

Hamarosan...

Csá-csumi-cső, heló szia, heló!

Itt Lizzy jelentkezik, akiből valószínűleg már sokaknak elege van. Sok-sok gondolkodás után kezdtem bele ebbe a blogba, amiből lehet, hogy még itt, az élete kezdetének küszöbén sem lesz semmi. Igyekezni fogok, és a saját hibámból tanulva most előre írok, hogy akkor is legyen mit publikálnom ha jön a fehér lap szindróma. Szóval... Itt jelenleg nincs nagyon sok érdekes dolog, esetleg a menüben a karakterekről tudhattok meg egyet s mást.
Nem tervezem ezt a blogot könyv presztízsű irománynak, a célom az, hogy aki olvassa, ki tudjon kapcsolódni, szóval aki fennkölt irodalmat vár, az ne ide járogasson fel a jövőben. (Bár nekem mindegy)

Most van egy olyan érzésem, hogy nagyon kiszúrok magammal, de a nyitás (vagyis ez első fejezet felkerülésének) ideje:

2015. június 20.


Akit megfogtam a gyönyörkés kinézettel, vagy a szuper fülszöveggel, esetleg ezzel a fennkölt bejegyzéssel (vagy az időközben felkerült prológussal), az tudja, mit kell tennie. (Burkolt iratkozzatok fel üzenet)

Lizzy