2015. június 30., kedd

1. - Váratlan találkozások

Sziasztok!
Nagyon röstellem a 11 nap késést, de a Word bedöglött a gépemen, és csak mostanára sikerült újraaktiválni. Most jöhet a kérdés, hogy miért nem máshova írtam a fejezetet, erre a válaszom egy nem tudom. A lényeg, hogy itt van a fejezet, amiről úgy érzem, hogy egy kicsit nagyon összecsapott lett. Igyekszem a minőségen javítani. Bár ennél csak feljebb van.
Azért remélem, elnyeri tetszéseteket ez a rész is, akármennyire rövid és összecsapott. A következő részeket igyekszem hosszabbra írni és időben hozni.
Lizzy

~

Az utcára lépve magamba szívtam a hűvös februári levegőt, majd összébb húztam magamon a kabátom és elindultam Hollie lakása felé. Furcsa kezdetű barátságunk már fél éve tartott, ez idő alatt egyre jobban megismerkedtünk, így természetesen a - huszonévesen szerintem kissé gyerekes - születésnapi partijának megszervezésébe is bevont. Már hetek óta készülődött, vásárolgatta a díszeket és izgatottan tervezgette a részleteket, egyszóval úgy viselkedett, ahogyan ezt tőle meg lehetett szokni.

A cipőm sarka kopogott a vékony hóval borított járdán, lélegzetem kis pamacsokban tört az ég felé. Kikanyarodtam egy forgalmasabb utcára, ahol az apróbb zajokat elnyelte a tömeg. Gondolataimba temetkezve jártam az utat, ám hirtelen - pontosan olyan drámai pillanat keretében, ahogyan fél éve - egy kócos, világosbarna hajkoronát láttam meg kiemelkedni a tömegből. A fiú velem szemben jött, távolba szegezett tekintetéből sütött a közönyösség. Attól függetlenül, hogy korábban úgy gondoltam, ha megint nekimegyek valakinek az utcán barátkozás céljából, indulhatok is a pszichiátriára, ez a pillanat szinte könyörgött. Mikor majdnem egymás mellé értünk, egy kicsit, szinte észrevétlenül oldalra léptem, és a fiú mellkasának ütköztem. Mindketten hátra estünk, ám míg én bocsánatkérően mosolyogtam rá, ő szikrázó tekintettel méregetett.
- Azt hiszed, nem láttam, mennyire bámulsz? - kérdezte nyers hangon - Elég átlátszó csel, hogy nekem jössz! - Ezt. Nem. Hiszem. El. Pont egy ilyen arrogáns alakot kellett kinéztem?
- Én csak... öh - makogni kezdtem, nem tudtam, hogy mit tegyek, válaszul erre az agresszív viselkedésre.
- Csak azt hitted, hogy majd legjobb haverok leszünk, ha egy ilyen "csodás véletlen" folytán megismerkedünk? - Az utolsó pár szónál hangja gúnyosra váltott. Elkezdett feltápászkodni, miközben az orra alatt szitkozódott, leporolta magáról a havat, majd lenézett rám - A soha viszont nem látásra - fújtatta, és engem a földön heverve hagyott ott.

Amint Hollie lakásához értem, megráztam magam, hogy az előbb megismert srác fejbeli szidalmazásának vége szakadjon. Becsöngettem, mire azon nyomban kitárult az ajtó, ami mögött barátnőm vigyorgó arca fogadott. Én is mosolyt erőltettem az arcomra, miközben Hollie betuszkolt az apartmanba. Mindig is lenyűgözött ez a hely, és akárhányszor is jártam már itt, mindig csodálattal néztem végig az összes falat, amelyeken megannyi színes kép és poszter virított punk-rock bandákról, régi filmekről, vagy éppen a lány életének pillanatairól. Egyszóval barátnőm igazi megszállott volt faldekorálás terén.
-  Annyira jó ötleteim vannak! - újságolta Hollie, majd egy halom girlandot vett fel a padlóról, és megmutatta, hova kerülnek majd. Azután a vendégek listáját futotta át már ezredszerre, és aznap harmadszorra is ellenőrzött minden apróságot, egyszóval a tökéletességre törekedett.

Három óra múlva elszabadultam tőle, és elindultam hazafelé. Az úton - legnagyobb bosszúságomra - minduntalan visszatértek a gondolataim új ismerősömre, és minél jobban el akartam felejteni, annál inkább beférkőzött a fejembe. Gondolataimtól a telefonom csörgése szakított el; Hollie hívott.
- Majdnem elfelejtettem, holnap gyere egy órával korábban, szeretném neked bemutatni pár ismerősömet, akivel együtt lóghatnánk! - kezdte köszönés nélkül. Hangja igazán izgatottan csengett, ebből a jókedvből pedig akaratlanul is rám ragadt egy kevés, így boldogan beleegyeztem a találkozóba. Ahogy letettem a mobilt, a hó elkezdett szállingózni, és fehérre színezte a tájat.
***
Másnap frissen és üdén keltem, gyors reggeli készülődés után azonnal indultam Holliehoz. Nem tehettem róla, de nagy örömmel töltött el az új ismerősök találásának reménye, hiszen már hat hónapja errefelé laktam, de még csak Holliet, néhány pénztárost a kisboltból, és a sarki hajléktalant sorolhattam a szűkebb ismeretségi köreimbe. A levegő is melegebb lett tegnap óta, mintha ez is jelezte volna, milyen csodálatos nap lesz a mai. Egy percre becsuktam a szemem, és élveztem a bőrömet simogató napsugarakat, majd barátnőm lakása felé vettem az irányt.

Mikor ház ajtajához értem, az azonnal kivágódott, pedig még nem is csöngettem. (Természetesen) Hollie állt előttem, aki azonnal karon ragadott, és berángatott otthonos nappalijába, ahol öt-hat ember nevetgélt.
- Sráácook! - kurjantotta el magát, majd, mikor mindenki felénk fordult, kutakodva körülnézett - Hol van Jeremy és Tony? - kérdezte.
- Kimentek a konyhába kajálni - nevetett egy alacsony lány - Tudod, milyenek! - Erre barátnőm csak helyeslően bólintott.
- Mindegy is - legyintett - Bemutatom nektek Camet! Ő az, akiről meséltem - mondta a társaságnak, akik erre odaözönlöttek hozzám, és bemutatkoztak nekem, majd taglalni kezdték, mennyi sok hülyeséget hordott össze rólam Hollie. A nagy hangzavaron keresztül hallottam, ahogyan valakik belépnek a szobába, de az arcukat nem láttam a többiektől. Azonban egy hang belém fagyasztotta a kacajt, amit egyik lány megjegyzése váltott (volna) ki.
- Kit néznek ennyire? - kérdezte a fiú, akivel előző nap szó szerint összefutottam.
Ez nem lehet igaz!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése